Úgy képzeltem, mindenfele fröcsögni fog a vér.
Úgy képzeltem, hogy a magzatvíz majd tönkreteszi.
Úgy képzeltem, rögtön a mellkasomra teszik és én majd A Szülős Hálóingemben fekszem vele órákat, ezért annak egyszerre két szempontnak kellett megfelelnie:
ne sajnáljam, ha tönkremegy,
de maradhasson örök emlék.
Végül a nagymamámtól kaptam ajándékba egy csúnyakék hálóinget, amibe 2017 márciusában nagy büszkeséggel öltöztem át a szülőszobán. Akkor még nem tudtam, hogy az lesz az a nap, amikor végképp elbúcsúzok a testemmel való addigi viszonyomtól.
TESSÉK CSAK, TESSÉK!
Nem számoltam, hogy egy órán belül hány ember nézett be a lábaim közé ilyen-olyan szögből, kéréssel vagy kérdés nélkül. (Azt meg végképp nem merném megsaccolni, hányan mutatkoztak be előtte..). Ne csodálkozzon az ember ugye, ha k*rvának áll, na de azért az egyébkéntis kiszolgáltatott helyzetben ez végképp aláássa valahogy az ember méltóságát.
Számomra az első gyerekem születése valami olyasmi volt, mint amikor a Hamupipőkében a tündér átváltoztatja a kisállatokat, azok felreppennek, csillagokat látnak és egy teljesen más állatként érnek földet a tökhintó mellett. Azt se tudják, mi van, csak viszik a rájuk bízott, hőn szeretett Hamupipőkéjüket, hogy az meglelhesse remélt boldogságát. (Milyen jó is lenne egy kimenő éjfélig!) Ez a változás már a terhességgel elkezdődött, de igazán csak a vajúdás volt az az időszak, amikor elkezdtem ráébredni, mi történik.
Nem voltam ugyanis más, mint egy test.
Egy test, amiből most valamilyen módon előkerül majd egy gyerek.
Egy test, amit talpra kell állítani.
Egy test, aminek táplálnia kell valamilyen módon ezt a gyereket.
A test, amit szétvágtak, amit szurkáltak, ami életet adott, ami táplált, ami diétázott, a test, ami most egyszerre került középpontba és került is ki a rivaldafényből.
Nem érdekelt többé, hogy ki mit lát belőle.
Megszoktam a nyilvános szoptatást. Nem maradt energiám szőrteleníteni. Nem volt módom sminkelni. Nem foglalkoztam vele, hogyan változtathatnék a méretein. És ez amilyen frusztráló volt, mostanra annyira fel is szabadított.
NINCS BENNE KÖSZÖNET
Két gyerekkel most először, ezen a nyáron éreztem azt, hogy LESZAROM.
Ha belenézek a tükörbe, nem érzek hálát, nincs itt semmi pátosz. (Persze ha belegondolok, akkor van hála és ez egy csoda, de ott még nem tartunk, hogy könnyes szemmel köszönjem meg a testemnek a tükörben, hogy két gyereknek adtam életet.)
Ha belenézek a tükörbe, én is csak azt látom, hogy plöttyedt vagyok, sportolni kéne, el kéne mennem kozmetikushoz, hajat kéne mosnom, kevesebbet kéne nassolnom. Látnám a melleimet is, ha egészalakos lenne a tükör, mert ahogy gyakran viccelődök vele, azokat már térddel rugdosom.
Semmi, de semmi nincs a testemen már az eredeti helyén és hazugság lenne azt mondani, hogy nem vágyom szebbre, jobbra, feszesebbre, de nem érdekel. Most először tényleg nem.
Bizonyára ennek sok fontos és hasznos kampánynak is köze van, felszabadító és csodálatos mozgalmak zajlanak interneten innen és túl. Persze-persze, bizonyára az időhiány is ok, nincs idő, nincs energia foglalkozni vele. De inkább úgy fogalmaznék: fene se akar ezen stresszelni, ha nem muszáj. (Hát mennyi máson is lehet!)
Óriási mázli, hogy nem kell egy irodában ülnöm, ügyfelekkel, partnerekkel találkoznom vagy tökéletes testű nőkkel edzőterembe járnom, párt keresnem (a megtartáson dolgozom, nyugi), nem járok zsúfolt/sznob strandokra, sőt még fesztiválra se jutottam el idén, mert ebben a viszonylagos magányban aztán tényleg nem látja senki igazán, hogy hogy nézek ki. Ha a játszótéren valaki észre is veszi, hogy már megint kimaradt a bokámnál egy folt az esti gyors borotválásnál, mire tudatosítaná magában, mit látott, már rohan a gyereke után a hintához. Az óvónéni se látja, ha borostás a lábam, mert nincs szemmagasságban…vagy mert guggolok a gyerek mellett. A lógó melleimet eltakarja a megölelt gyerek. A nagy fenekem szerencsére hátul van, tehát a szembejövők tekintetén nem vélhetek emiatt felháborodást felfedezni. De ha már itt tartunk: na és ha látja? ha felháborodik? na ugye.
KINYÚLT PÓLÓ, KINYÚLT TEST
Az arányaimat (VAN DEREKAM) viszont visszakaptam szülés után, hiába vagyok puhább, szépen be tudom csomagolni magam. Az imádott ruháim komoly pszichés munkát végeznek rajtam, mert szeretek bennük belenézni a tükörbe. Kívülről hatok velük befelé és építem magam. Szeretem, hogy ragyogtatnak, szeretem, hogy elrejtenek, függetlenül attól, hogy mennyi időm volt magamra (mert el azért nem hagytam magam, nem buzdítok erre senkit).
Szeretek a férjem kinyúlt pólójában, mindenfelé röpködő úszógumimmal ökörködni a gyerekekkel a tükör előtt a magyar popzene klasszikusaira.
Szeretek színes ruhákban vonulni az utcán.
Szeretek mintás ruhákban mosolyt csalni mások arcára.
Olykor szeretek feszengeni is a ruháimban, érezni, hogy megtartanak, hogy rajtam vannak. Aztán…
…szeretem őket levenni.
És szeretem azt is, hogy a testem és annak állapota nem korlátoz abban, hogy örömmel viseljem őket. Inkább a melltartóm lógjon ki egy ruha alól, minthogy kényelmetlenül érezzem magam – de ha egy “ruhám hív” és vágyom rá, hogy felvegyem, hát felveszem. Nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy boldog legyek, hogy csinos legyek, hogy nyomot hagyjak, ahhoz meg főleg nem, hogy kiléphessek az utcára mindenkori mumusomban:
A RÖVIDNADRÁGBAN.
Tartsam meg jó szokásom!
Viszlát 2022 nyara, amit gyönyörű gyerekeimmel, csodás helyeken, szép ruhákban, teljesen tökéletlenül töltöttem el.
Szeretettel,
Viki
Fotó: Séllei Lilla
napszemüveg: VANS
nyaklánc: IRÉNKE
rövidnacis overál, amit kár lett volna kihagyni: TOMCSANYI
cipő: TE shoes