“Persze, gyere, szállj csak be!”
Szóba szoktatok elegyedni azzal, aki beszáll mellétek a liftbe? Vagy némán feszengtek? Milyen jó is volt, amikor a különböző hullámok alatt maszkban tartottuk a távolságot,ugye…?
Van egy néni a házunkban, aki mindig ugyanazt a három kérdést teszi fel (ezek közül az egyik, hogy a kicsi fiú-e vagy lány, majd megállapítja, hogy ó igen, hisz kék a babakocsi!) és ugyanazt a három dolgot meséli el az unokájáról. Néha ez fedi le az összes felnőttekkel való kommunikációmat reggel 6 és este 7 között, leszámítva pár köszönést az óvodában és a boltban. A szomszéd nénivel való társalgás nem a legfelemelőbb, nem kifejezetten kell használnom hozzá az agyam és nem is szoktam vidáman kacarászni közben. Legfeljebb zavaromban.
Na de majd most!
Nem így volt ez a következő bejegyzésben mellém szegődő utastársammal, akit leginkább instagramról “Olíviávalazéletpetraként” ismerhettek. És bár esetében elég kézenfekvő volt a (szuper kreatív) címválasztás, ám képzeljétek, maga a tartalom kevésbé állt össze egyszerűen. Mert bár a célom az volt, hogy megmutassam nektek az “Olívia anyukáján túl” létező Berkeiné T. Petrát és kivesézzük, milyen érzés “mindig egyedül, de sosem egyedül (liftezni)”, azaz hogy milyen is az anyai magány és mihez képest éljük ezt meg, kiderült, hogy már ő is csak nehezen emlékszik a nem magányos farkas önmagára. Na meg az is, hogy egyébként fél a liftben, úgyhogy – bár érdekes kísérlet lett volna – csak a fotózás közben záródó ajtókkal hoztam rá a frászt.
Hogy aztán sikerült-e felidézni, ki is Petra nemcsakanya mivoltában, azt döntsétek el Ti! 😉
Beszállás!
Mamitinder
Onnan tudom, hogy szirmait bontogató barátságunk igazi, hogy annak ellenére meghallgatja az alváshiánnyal kapcsolatos siralmaimat, hogy tudom, jóval kevesebb pihenéssel telnek az éjszakái az enyémnél. Miért nem alszik? (MIÉRT NEM ALSZIK?!) Egyrészt jelenleg babát vár (hol pisil, hol kényelmetlen, hol a hormonok..) másrészt Petra kislánya, Olívia CTNNB1 szindrómával éli az életét (melynek következtében az alvással is nehézségeik adódnak). Ez egy ritka neurológiai rendellenesség, melynek következtében Olíviánál fejlődési késéssel és értelmi fogyatékossággal kell számolni, s bár nem gyógyítható, tüneti kezelése van – kapták meg a diagnózist sok-sok utánajárás és kutatómunka után Petráék. Azóta pedig fejlesztés fejlesztést követ, különböző szakemberek és persze Olívia kitartó szüleinek hála.
Petra néha két óra alvás után pattan autóba, hogy ihassa a kávém, vagy hogy immár két mesekönyves szerzőként találkozhasson az olvasóival a Pici Piacon.
Petrával nagyon különböző az életünk és mi magunk is azok vagyunk, de általában azonos dolgokon puffogunk és valószínűleg ez a kapcsolatunk alapja. Gyakorlatilag így is indult az ismerkedésünk, ugyanis Petra azon sztorijaira, amikor megosztotta, miket szólnak be neki(k), gyakran reagáltam 1-1 káromkodással. Persze az is lehet, hogy ő már évek óta szeretett volna a közelembe férkőzni…. Mindenesetre az instagramon szárba szökkenő anyuka-barátságok nem véletlenül olyan gyakoriak mostanában. A platformnak hála könnyen tudunk kapcsolódni egymással és a gyakran elszigetelve, magányosan zajló hétköznapokban távolról is meg tudjuk szorítani a másik kezét: én is ezt érzem, nem vagy egyedül. Mert bár Petra nehezített pályán mozog, ne feledjük, mindannyiunk élete tele van kihívásokkal és bizony együtt minden könnyebb. De hogy hogy látja ezt ő, arról mesélnek válaszai:
Petrával a magány
Látom Petrát csacsogni, sok barátnővel, martinis pohárral… létezett ilyen? Milyen voltál, mielőtt férjezett asszonyként élted életed?
Ez lassan 10 éve volt már, mármint a férj előtt. Társasági lény voltam, de inkább csak hozzá csapódtam a nővérem társaságához, lány barátaim nem igazán voltak. A nővérem és köztem csak két év van, így a barátai szerencsére gyorsan befogadtak és nem volt sosem probléma nekik, ha én is velük mentem szórakozni. Ha jól számolom, akkor kb. 2-3 bulizós évem volt. 2008-ban voltam először szórakozóhelyen, az volt az első szilveszter amikor anyukám elengedett otthonról. Csak egy helyi discoba mentünk, ami maximum 5 percre volt gyalog a lakásunktól, viszont én nagyon élveztem, hogy ilyen “önálló” lettem. Utána persze egyre nagyobb szabadságra vágytam és ki akartam élvezni a tini éveimet, de mivel még suliba jártam, annyira nem lehetett sokszor szórakozni járni, mert nem mehetett a suli rovására a dolog.
A nyarak voltak mindig a mozgalmasabbak, közel van hozzánk Siófok és a Petőfi sétány, úgyhogy elég sok időnket ott töltöttük. Végül mégiscsak tartalmassá tettük a tini éveinket.
A 18. születésnapom másnapján egy buliban ismertem meg a férjem, akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Ő idősebb nálam és más a zenei ízlésünk is, általa pedig én is egy másabb közegbe kerültem. Viszont ami fontos, hogy ő is szeretett szórakozni, úgyhogy az, hogy összejöttünk, egyáltalán nem vetett véget a bulizós időszakunknak, csak átalakultak. Ritkábban jártunk, hiszen az időnket többfelé kellett osztani, én gimnáziumba jártam, egyetemre, majd dolgozni kezdtem, szóval már nem volt az az eszetlen nyári bulizás, helyette többször összeültünk inkább a barátokkal és beszélgettünk, iszogattunk. De sosem Martinit 😀 eleinte vodka őszilevet (Ti ittatok már ilyet???), majd inkább bort.
vodka őszilé,mi?
Amikor az ember bejelenti a barátnőinek, hogy babát vár, akkor általában nagy szokott lenni az izgalom, ugyanakkor el is kezd ilyenkor nyílni az olló, legalábbis ha a baráti körben másnál még nincs baba. Nálatok hogy reagált a környezet a várandósságod hírére? Hogy teltek a várandósság hónapjai (évei,haha)?
Mire várandós lettem Olíviával, már 5 éve kapcsolatban éltünk az apukájával. Az első kör lemorzsolódás már az alatt végbement. 18 éves voltam mikor megismerkedtünk, ezután már nem annyira mozdultam ki bulizni, iskolába jártam, aztán elkezdtem dolgozni, a szabadidőmet inkább arra fordítottam, ami igazán fontos volt. 8 év van köztünk a férjemmel és egy kicsit mindig koravén voltam, úgyhogy idővel rájöttem, hogy az ő barátaival sokkal tartalmasabbak a beszélgetések. 23 éves voltam mire Olívia megszületett, a korombeli lányok ilyenkor még nem a családalapításban gondolkodnak, így végül szinte már csak a férjem barátai maradtak meg, nekik pedig még nem voltak gyerekeik, de a miénknek nagyon örültek.
Amikor Olívia megszületett és idővel választ kaptál az állapotával kapcsolatos kérdésekre, ahhoz hogy tudott viszonyulni a környezeted? Te hogyan tudtál, akartál feléjük kommunikálni? Alapvetően- magamból kiindulva – a gyermekágyas időszak és utána is az első hónapok egy olyan kettősségben tudnak telni, hogy világgá is kürtölnél mindent és mennél élni a régi életed, várod hogy rád nézzenek a barátok, közben pedig megvan a babaillat varázsa, ki se másznál az ágyból, csak ölelnéd a gyereket. Ez nálatok hogy alakult?
Nálam ez nagyon furcsán alakult, mert gyerekkorom óta anyuka akartam lenni. Alig vártam már, hogy végre bekövetkezzen és mikor Olívia megszületett, valahogy olyan küszködősen ment minden. Nem jöttek ösztönösen a dolgok, pedig azt gondoltam, hogy majd kisujjból kirázom és simaliba lesz az egész. A történethez hozzátartozik, hogy a kislányunk reggeltől estig sírt és éreztük, hogy valami nem okés, de nem tudtuk mi lehet a baj.
Mikor pedig 5 hetesen megtudtuk, hogy vak, összedőlt a világunk. Ma már elég nevetségesnek tűnik, hiszen a többi bonyodalom mellett, ez talán az egyik legapróbb, de akkor nem így éltem meg. A családnak és a közeli ismerősöknek elmondtuk, hogy mi a helyzet, de nem igazán akartunk beszélni róla. Mi se nagyon fogtuk fel, hogy mivel jár majd. Csak olyan abszurd dolgok jutottak eszembe, hogy majd visszapillantó kell a biciklijére, nem tud 3D-s filmet nézni a moziban és vajon hogyan festi majd ki a szemét. Számomra ezek alapvető dolgok, de neki ez mind nehézséget okozna.
A gyermekágyas időszakról nincs túl sok emlékem, olyasmi ez, mint a szülés. Csak a szép részére emlékszem, mert az agyam inkább kitörölte a többit. Rohadt nehéz volt. Dolgoztak a hormonok, volt egy kisbaba akiről gondoskodnom kellett és egy kapcsolat, amit egyben kellett tartanunk. Miközben darabokra hullottunk.
A barátaink és a családunk is csodálatosan kezelte a dolgot szerencsére. Nem piszkáltak minket, teret hagytak és csak akkor “piszkáltak”, mikor érezték, hogy lehet, vagy mikor látták, hogy nagyon nagy gáz van és muszáj összekaparni engem.
Bevallom én nagy hullámokon mentem keresztül barátságok tekintetében az elmúlt öt évben, talán az anyai magány az egyetlen állandó társ. Ezer dolog kapcsán kérdezhettelek volna téged ezen a blogon, de azért erről a jelenségről jutottál eszembe, mert te még jobban el vagy zárva a külvilágtól, nehezebben mozdulsz ki és szigorúbb napirend szerint élsz Olíviával. Mi történt a régi barátságokkal, lettek-e újak az anyaságnak köszönhetően vagy attól függetlenül az elmúlt években?
Nehéz, mert sokszor mérlegelni kell. Mikor meg vagyunk hívva valahova családosan és én nagyon el szeretnék menni, de mondjuk 20-30 idegen ember is ott lesz, akkor el kell döntenem, hogy vajon Olíviának ez jó lesz-e. Általában nem annyira. A kültéri programok különösen nehezek, mert a hintán és a homokozón kívül semmi sem köti le, ha pedig végig lökdösöm vagy játszok vele, akkor ugyanúgy nem vagyok társaságban.
Illetve így, hogy Olívia ritka genetikai betegséggel született és kevés érintett van a világon, így ez a része is elég magányos, mert nincs senki, akivel össze tudnánk ülni, tapasztalatot cserélni és tényleg megértené, min megyek keresztül.
Most, hogy újra várandós vagyok, nagyon bízom benne, hogy új kapcsolatokat alakítok majd ki, mert a kistesónak már biztosan lesznek barátai és velük jó lesz majd bandázni. Addig pedig marad az Instamami baráti kör, akikkel bár ritkábban sikerül összejönni, mégis sokszor úgy érzem, hogy tartalmasabbak a beszélgetések.
Hiszek benne, hogy csak azok az emberek maradnak az életünkben, akiknek tényleg ott a helye és ha valakinek nehézséget vagy kellemetlenséget okoz velem barátkozni, akkor jobb is, hogy ellentétes irányba haladunk. Nem mindenki tudja kezelni a fogyatékos gyerekek közelségét, én pedig nem várom el senkitől, hogy megerőszakolja magát és azért jöjjön, mert úgy illik.
Én megyek! Bár kutya sem hívott…
Sejtetted azelőtt, hogy anyának lenni ilyen jellegű magánnyal jár?
Azt gondoltam, hogy nem lehet sétagalopp, mert azért a nővéremnél láttam, hogy csak akkor van olyan társaságod, aki megért, ha van a gyerekeddel egyidős baba a környezetben. Nálam ilyen nem volt, szóval sejtettem, hogy az első 3 év, ameddig nem megy közösségbe, addig nem leszek tele kisgyerekes cimbikkel és programokkal. De arra nem számítottam, hogy ennyire elszigetelt világ ez az anyaság. Mindenki csak a szépet, a jót mutatja, csak kevesen beszéltek az “anyaság sötét oldaláról”. Azóta szerencsére az instagramon egyre több olyan anyuka van, aki megosztja velünk a kevésbé szép részeket is, így nem érezzük azt, hogy valami csak velünk történik meg, csak nekünk okoz nehézséget. Mert valójában mindannyian ugyanazt a csatát vívjuk nap mint nap.
Ha lenne szociális életünk, akkor nem csak ebbe a liftbe öltöznénk ki..vagy igen? Én tudom, hogy neked teljesen más a viszonyod az öltözködéshez, mint nekem, úgyhogy kérlek mesélj erről egy kicsit! Vesézzük ki, hogy mikben flangáltál gyerek előtt és ahhoz képest mit szeretsz (tudsz?) viselni manapság. Miben érzed jól magad és van- e olyan ruhadarab, kiegészítő, aminek a viselése hiányzik, amit eldobozolva őrzöl?
Mióta anyuka vagyok, a kényelem a fő szempont. A ruháim nagy része fekete, fehér vagy szürke, így nem kell gondolkodnom azon se, hogy mit hogyan tudok párosítani. Mivel a napjaink 90%-át itthon töltjük, ezért elég sokszor előfordul, hogy pizsiben tolom le az egész napot, vagy pedig póló melegítőben.
Régen egészen más volt a stílusom. Rengeteg színes ruhám volt, magassarkúban mentem még a suliba is. Imádtam a színes cipőket, de a divat valójában sosem érdekelt. Mindig megvolt a saját stílusom. Pl. sosem hordtam szaggatott nadrágot, pedig mindig tetszett másokon, de magamon nem szerettem.
ÉS FŐZNI IS TUD.
És képzeljétek el, Petra válasza eddig tartott. Majd ahogy közeledett a fotózás dátuma, egyszercsak kibukott a szög a zsákból: “figyi, van egy csomó magassarkúm,vigyek?” Mit gondoltok, erre mit válaszoltam..?
A cipőim el vannak dobozolva, kb. 40-50 pár magassarkú cipő. Egyszer még jók lesznek valamire. Felvenni már nem venném fel mindet szerintem, mert egy része igazán kényelmetlen és csak bulikban hordtam. Ők nagyon hiányoznak. Értük fáj a szívem a legjobban. Rengeteg gyönyörű cipőm van. Tűsarkú, trapézsarkú, platformos, vagy platform nélküli, teljesen mindegy volt. Van köztük szegecses, csillogós, lakk, matt, színes és egyszínű is. Nem igazán válogattam, csak cipő legyen. Imádtam őket, de ennek is, mint sok másik szerelemnek, szépen lassan el kellett múlnia. Utána jöttek a neon színű sportcipők, most pedig már abból is csak a fekete és fehér.
Húú és az overálok is hiányoznak, amiket melltartó nélkül hordhattam..mert akkor még nem szoptattam 4,5 éve és minden a helyén volt. 😀
“részlet”
Ugyan Petra cipőkollekciójának csak egy része tárult fel előttem, az biztos, hogy a sarkaknak már a látványától szédülni kezdtem – bele se merek gondolni, hogy akár csak egy pohár pezsgő elfogyasztása után mi történne velünk manapság ezekben.
Ha Petrával különbözik is az életünk, máshogyan is állunk a ruháinkhoz és azoknak más elvárásoknak kell is megfelelniük, egy biztos: mindketten fontosnak tartjuk a hazai kisvállalkozások támogatását. És persze az is biztos, hogy mindketten rendeltünk már végeláthatatlan szoptatás közben ruhát!
“Ez is csak egy időszak”
“Szerencsére elég pozitív személyiség vagyok alapvetően és általában fel tudom fogni úgy a dolgokat, hogy ez is csak egy időszak és ha vége lesz, akkor utána minden jobb lesz. – meséli Petra zárásképp. – Emlékszem milyen nehéz volt az eleje, mikor Olívia 2 évig csak a földön gurult és ülni sem tudott. Most pedig már a járást tanuljuk vele. Minden nehezebb szakasznak vége lesz egyszer. Nekem csak annyi a dolgom, hogy ezt ne felejtsem el.
Persze van, amikor elfelejtem és nyavalygok minden miatt. Az anyaság nagyon sok döntésből áll és iszonyatosan nagy felelősség. Speckó szülőnek lenni pedig talán még nehezebb. Itt nem arról van szó, hogy ha nem gyakorlunk eleget, akkor a gyerkőc kap egy rossz jegyet, amit van ideje kijavítani év végéig, hanem meg kell keresnünk a legjobb ellátást, ami hozzájárul a gyerekünk fejlődéséhez. Mikor úgy érzem megfáradtam ebben az egészben és nincs erőm folytatni, akkor általában a fejlesztőnk mond valami szuperjó dolgot Olíviáról és arról, hogy milyen jó munkát végzem vele és akkor megnyugszom, hogy van értelme az egésznek.
Meg persze a férjem is sokat segít. Ő elég gyakran elmondja, hogy milyen jól csinálom a dolgokat, de azt valahogy nem hallom meg. “
A magány feloldására sokan, sokféle módszert fejlesztünk ki. Sőt, többet is: néha ez segít, néha amaz. A ruháinkkal, öltözékünkkel pedig mindig üzenünk valamit – akár erről is. Nekem megküzdési eszközöm, hogy feldobom a pink rúzst és magamra kapom a libbenős szoknyámat, és mindeközben érezhetem magam nagyon nagyon rosszul. Vagy épp pont ettől egy kicsit jobban is!
Mindannyian voltunk már a szakadék szélén, fáradtan, mélységesen egyedül érezve magunkat. De SOSEM VAGYTOK EGYEDÜL! Talán ül valaki a meccs előtt a nappaliban, akihez ha kiosontok a gyerek mellől, örömmel átölel. Talán van valaki a szomszéd utcában, aki segítő kezet nyújt. Talán szembejön a boltban egy rég látott ismerős, akivel meg tudsz inni egy kávét (jó, egy felet..sétálva..). Talán bekövet instán valaki, akivel egy cipőben jártok és tudtok egymásnak ventillálni. Talán ugyanolyan a táskád, mint a másik anyukának a játszótéren és máris összekacsinthattok. Talán elég kinézned az ablakon és látnod, hogy máshol is piskákol éjjel a fény.
/Ha viszont úgy érzed, ez már rég nem segít, elakadtál és segítségre van szükséged, szívből ajánlom az
EMMA Egyesületet. /
Kacsintsunk össze
Petra és az én ruháimat is a szekrényeink biztosították. A darabok nagy része hazai alkotóktól és/vagy másodkézből került a szekrényünkbe.
OUTFIT 1:
Petra
fekete dzseki – Zara
fehér sportcipő- Deichmann
fülbevaló- Minerva Studio
Viki
karkötő – ajándékba kaptam vagy 10 éve, egyedi kézműves termék
kék kismama overál – Love the organic (
IDE KATTINTVA találjátok a pocakos képeimmel együtt)
öv – régi H&M
cipő – HOFF
OUTFIT 2
Petra
kék ruha – régi preloved darab
millió cipő – Skála
Viki
STRONG pulcsi-
THEFOUR /preloved, fb marketplace
szoknya –
CAKO /preloved, fb marketplace
cipő- Chiara Ferragni /preloved,
REUSEDköröm – kedvenc Dombi Bogim /Czetli Room
Találkozzunk a következő liftezésnél is!
Szeretettel,
Viki