A szerelem egy szekér.
A magyarfüzetem bal felső sarkába írtam. Talán Stendhal kapcsán tanultuk, ebben nem vagyok biztos, de abban igen, hogy balra fent volt a lapon, jobbra lent pedig a kikristályosodási effektus, de nem fért ki a lapra teljesen és ezért nagyon dühös voltam.
A szerelem egy szekér.
Az se jó, ha a kapcsolatban nincs, aki húzza és az se, ha ketten rohannak vele. Akkor tud jól es kiegyensúlyozottan haladni, ha valaki benne ül, a másik pedig húzza.
A szerelem egy szekér, amit te akkor is őriztél, amikor én benne se ültem. Hogy innen hogy jutottunk addig, hogy most én húzom, azt nem tudom. Ahogy azt se, hogy hogy lehet közhelyek és teljes kitárulkozás nélkül beszélni egy kapcsolatról, annak nehézségeiről, de megpróbálom.
Megpróbálom, mert születésnapod van és most nem sunnyogom el az ajándékod, mondván, hogy a házasságunknak úgysincs semmi értelme (nyugi, kézzelfoghatót is kapsz). Megpróbálom, mert ahányszor utalok a problémáinkra élő vagy online beszélgetéseimben, annyiszor jelez vissza valaki, hogy velük ugyanez volt. Ugyanez van. És szeretném, ha tudnátok, hogy nem vagytok egyedül és mindig van kiút: még ha az nem is ugyanaz az út (nyilván),mint a mienk. De a választás mindig a tied. A tietek.
Ha csak egy éjjel síró emberrel kevesebb van a világon, akkor már megérte ezt a bejegyzést leírnom. De ha nem változik semmi, akkoris, mert tök szépek ezek a képek és legalább kihasználom ezt a pár percet, amíg az egyik gyerek mellettem szuszog, a másik pedig kint kacag rajtad.
Hercegem?!
Emlékszem a bulira, amikor találkoztunk, emlékszem ahogy felnézek rád, a szemüvegedre, emlékszem, ahogy sétálunk hajnalban a hídon, amin aztán annyiszor, pedig tudom, hogy félsz átmenni rajta. Emlékszem a magyarfüzet bal felső sarkára (gyakran tanakodom rajta, igaz-e a szekeres elmélet) és hogy dicséretes ötösre érettségiztem magyarból, amiről azt hittem, egy fontos dolog az életemben, és végülis fontos is, mert így azt az utat jártam be, azokat az embereket engedtem az életembe és azokat az embereket hagytam el, akik hozzád vezettek. Sétáltunk a hídon és még nem álltunk készen egymásra, meg amúgyse tudtad értékelni a ruháimat (most se, de azért megveszed szülinapomra, ugye? tudod, aminek a linkjét küldtem..igen, annyi, de megéri és IGEN persze, hogy szükségem van rá), de valamiért mégse tudtunk elszakadni.
Nem tudunk elszakadni már soha, nem tudunk elszakadni egymás nélkül.
Ekkor még csak Hamupipőke voltam, a lány, akit naponta (percenként..) meg kell hódítani, akitől vagy elmenekülsz vagy megszokod, hogy totálisan őrült, de ez az őrültsége mások javára is fordítható. Egyébként szerintem te sose voltál herceg, én hiába vagyok hercegnő, nem csípem a hercegeket. És béka se, mielőtt belekötnél, mert azt meg kell csókolni, hogy lássuk, micsoda délceg legény, de én nem hiszem, hogy az én csókomtól lennél te jobb, vagy rosszabb.
A magyarfüzetemnél jobban csak arra emlékszem, ahogy berohanok es ugrálok a pozitív terhességi teszttel a fejeden, hát sejtelmünk se volt, mi vár ránk, az csak maga volt a színtiszta öröm, A Pillanat. Azt hittük, célba értünk, hogy az évek már kellőképp összekovácsoltak minket es leülhetünk boldognak lenni. Nem tudtuk, hogy valójában valahol ott kezdődtünk el igazán. Elkezdtünk felelős felnőttek lenni. Ott kötődött össze igazán az életünk, nem az oltár előtt a szép ruhában, hanem a kinyúlt pizsamáinkban azon a hajnalon.
Es megérkezett a kisfiunk, maga a csoda, és engem lehúzott a sötétség. Sőt, talán az már előtte is markolászott, de onnantól nem volt visszaút, ma már tudom. Akkor ugyan nem tudtam, hogy én itt le vagyok húzva, hogy amit érzek, az micsoda, hogy azt már mások is érezték hasonlóan. Te meg látszólag csak éltél tovább, szokás szerint, dolgoztál és bulizhattál is és nem tudtad, hogy amit érzel, az micsoda és hogy azt már mások is érezték hasonlóan. Hogy kiszorulni harmadikként, hogy nézni, ahogy csakagyerekszámít, hogy a babás időszakot egyszerre megélni és átvészelni az milyen.
Elveszítettelek téged is önmagammal együtt.
Egy házasság azt hiszem nagyjából úgy süllyed el, mint a Titanic: nem számítasz rá, erősnek hiszed és verhetetlennek és még onnantól is rengeteg a forgatókönyv, hogy nekimentél a jéghegynek. Próbálod menteni a menthetőt, “legalább a gyerekért”, közben már keresed a mentőcsónakot, vagy küldöd az SOS-eket más hajóknak, hogy vigyenek innen messze. Nálunk volt másik hajó, voltak külön töltött hetek és hónapok. Két évvel ezelőtt roncsként mondtam fel a munkahelyemen és próbáltam sínre tenni magam: porrá zúztam mindent, ami addig voltam, hátha abból előtör valami új. Vagy elmúlok, akkor az is lehetőségnek tűnt.
Én képtelen vagyok erre: minden szerepben megfelelni. Hogy tegyelek boldoggá, ha önmagam jólléte jobban érdekel a vacsoránknál? Ha portörlés helyett inkább dolgoznék? Ha kényszeresen próbálom kihasználni azt a kicsi hármasban tölthető időnket, de közben érzem, hogy kellenék magamnak is?
Hogyan legyek jó felesége fáradt anyaként egy munkahelyén kizsigerelt férjnek?
Hogyan töltsük föl egymást, ha a gyerekünk többemberes, ha nem alszik?
Hogyan vállaljak több gyereket, ha az elsőt se nevelem jól? Ha az orvos szerint 30 évesen öreg vagyok és ne csodálkozzak, ha nem jön össze?
Hogyan kapcsolódjak veled, ha se időnk se kedvünk egymásra nézni?
Hogyan maradjak egy kapcsolatban, amiben eltűntem?
Hol vagyok én?
Ki vagyok én?
Jesszusom és ki vagy te?
Ki a túrónak kell ez a szekér.
Tényleg porrá. Mindent.
Csak a gyerek maradt és én – és a családom megtartó ereje.
Két évvel ezelőtt azt kérted, menjünk párterápiára. Nem akartam. Nem akartam, hogy ezt bárki helyre akarja tenne, hogy kiszedjenek belőlem másokat, hogy szembe kelljen nézni a gyarlóságommal. És azért sem akartam, mert úgy éreztem, ez az én utam, nekem kell visszatalálnom magamhoz. Egyedül mentem terápiára, egyedül küzdöttem a gyógyszerek mellékhatásaival, egyedül próbáltam újraépíteni magam – de minő meglepetés, nem igazán tudsz magadból adni és valami újat létrehozni, ha épp nem vagy semmi. (Kivéve, ha igazán kivételes művész vagy, akkor ebben az állapotban születnek a legjobb képeid, verseid, zenéid.)
És aztán mégiscsak sikerült.
Azt hiszem. Egyelőre.
Na persze semmi nem lett tökéletes, sőt.
Hagytál lezuhanni.
Kaptam teret megragasztani, ami eltörött bennem. És az egymástól távol töltött hónapok és önmagunkkal való egyenesbe kerülés végén visszataláltunk egymáshoz is.
DE MÉG HOGY:
Az élet roppant tréfás kedvében volt, amikor ez a kis manó megfogant. Végre lett munkám, kezdtünk sínre kerülni mi ketten és már pontosan tudtuk, mit jelent szülőnek lenni és hogy ez micsoda örömökkel és kihívásokkal IS jár. De nem tudtam, hogy az én legnagyobb gyógyulásomhoz ez a gyerek kell. Jobban mondva a születése.
Egy várandósság, amit EGYÜTT csinálunk végig, ami egy brutális hullámvasút kórházi “kalandokkal”, vetélés-gyanúval, balesetekkel és ki tudja még mi mindennel. Olyan mélyen kovácsolt minket össze a 41 hétnyi várakozás, hogy nincs párterápia, ami ezt eléri.
És azon az augusztusi napon én újjászülettem.
Képzeljétek, tudok szülni. Ezt éreztem. Ez a VBAC gyógyította meg a lelkem.
És ezt te tudtad! Fogtad a kezem és nem hagytad, hogy letérjek vagy letérítsenek az útról.
Én megérkeztem melléd, te pedig megérkeztél az apaságba úgy igazán: mindkét gyerekünkkel.
Én pedig sokkal jobban figyelek befele. Rengeteget tanultam magamról. És rólad.
Le kell menni az aljára. Ezt tanácsolom. De én semmit nem tudok. Ez csak a mi utunk.
Túl sok idő telt el ebben a “preloved házasságban” anélkül, hogy egymásnak mondtuk volna: szeretlek.
Pedig nagyon szeretlek, mindig. Akkoris, amikor egy kanál vízben…
Boldog születésnapot!
fotó: Séllei Lilla
ruha: érdekel ez most valakit?